Always - 2. fejezet

A nő, palacsinta és kávé illatára ébredt. Mint már annyiszor most is átfutott az agyán, hogy Castleval minden reggel olyan, mintha egy regényben lenne. Mintha minden tökéletesen meg lenne tervezve, hogy az olvasó úgy érezze, ő maga van a szobában. Még magának is furcsa volt bevallani, de élvezte a férfivel töltött reggeleket. A reggeli első közös kávét, a palacsintát. De a legjobban mégis azt szerette, mikor ő ébredt előbb és a rendet megbontva ő készíthetett reggelit a férfinek. Jóleső érzés fogta el, mikor arra gondolt, hogy hála Castlenak már tegnap este befejezte az összes papírmunkát, ma nagy valószínűséggel nem kell dolgoznia. Ami természetesen azt jelentette, hogy vele tölti az időt. Mosollyal az arcán lépett ki a hálószobából, és legnagyobb meglepetésére nem Castle, hanem Martha állt a konyhában.

- Jó reggelt drágám! Te mi a csudát keresel még itthon, azt hittem Richarddal együtt mentél a kapitányságra!

Kate nem kapott levegőt. HOGY MI? Bement volna az őrsre nélkülem, de mégis mi a csudát csinálhat ott. Valami nagyon nincs itt rendben.

Nem akarta megijeszteni Mathat, ezért az arcára nyugalmat erőltetve válaszolt.

- Majd nem elfelejtettem, hogy tegnap este megbeszéltük, hogy… - de nem jutott eszébe semmi. -… hogy, csak odabent találkozunk, tegnap elég sokáig dolgoztam és Castle is beszélni szeretett volna a fiúkkal négyszemközt. Nagyon titokzatos volt! – borzasztóan rosszul érezte magát, hogy hazudik az asszonynak. De mivel még maga sem tudott semmit, nem szerette volna, hogy a saját üldözési mániája megijessze Marthat.

- Persze… - mondta röviden az asszony. Nagyon is jól tudtam, hogy Kathrine nem mondd igazat. A szakmájából eredően szinte rögtön kiszúrta az efféle füllentéseket is. Egyedül csak azt nem értette, hogy mi okból hazudik neki a nő, ilyen apróságban. – Gyere, ha már felébredtél egyél velem! Csináltam palacsintát és azt hiszem még kávé is maradt valamennyi.

- Köszönöm, de most csak egy kávét innék, szeretném mielőbb megtudni, miben sántikálnak a fiúk az őrsön.

- Azzal ráérsz, ha nélküled szerették volna megbeszélni, annak bizonyosan oka van. Lehet, hogy jobb nem beleavatkozni.

Katenek már semmilyen trükkje nem maradt, hogy megszabaduljon Mathatól, így kelletlenül, de arcára mégis mosolyt erőltetve ült le az asztalhoz, miközben az asszony szóáradatát figyelmen kívül hagyva merengett el, hogy mégis vajon hol lehet Castle. Mondta volna, ha korán elmegy, de hiszen semmi oka nem volt rá. A tegnapi segítsége után azt gondolta, hogy a háta közepére sem kívánna a kapitányságra menni. De hova máshova menne? Nem értem…

- Kate! Kate! Kedvesem, figyelsz te rám? – szakította félbe gondolatmenetét Martha.

- Igen persze… Vagyis ne haragudj, kicsit elkalandoztam. És azt hiszem megyek is, meg kell tudnom, miben mesterkednek ezek a jómadarak…

- De drágám, hiszen még egy falatot sem ettél. – kiabált utána Castle anyja, de már csak a becsapódó aljtóhoz intézhette szavait.

Beckett amilyen gyorsan csak tudott felöltözött, és futtában Marthatól elköszönve az ajtóhoz rohant. Ahol kis híján beleütközött a zsebében – feltehetőleg a kulcsit kereső – matató férfibe.

- Castle, mégis hol a fenében voltál? Betegre aggódtam magam! Hová tűntél?

- Csak lementem a boltba, hogy hozzak neked meggyes rétest, gondoltam már unod a palacsintámat.

- Soha nem fogom megunni a palacsintádat – ölelte át férfi nyakát, de olyan erővel, mintha soha nem akarná elereszteni.

- Kate! Me..megfojtasz!

- Jajj, ne haragudj! – szabadkozott a nő.

- Mégis mi ütött beléd? Nem szoktál csak úgy… Nem is tudom minek nevezzem ezt. Kikészülni, ha nem vagyok itt, mikor felébredsz.

- Én… Én nem készültem ki, csak megijedtem, hogy nem vagy itthon. Azt hittem te sütsz palacsintát és hirtelen rossz érzés fogott el. Magam sem értem, egyszerűen csak bepánikoltam.

- Mit mondtál? - Nézett értetlenül a férfi

- … Őőőő, azt hogy bepánikoltam?

- Nem még előtte..

- Hogy azt hittem palacsintát sütsz… - nézett értetlenül Kate

- Nem! Azelőtt!!!

- Hogy megijedte, hogy nem vagy itthon… Ó!... – végre a nő is megértette, hogy min értetlenkedett Castle. – Ne haragudj Caste, én nem úgy…

De a mondatot, már nem tudta befejezni, mert kedvese aljaival beléfojtotta a szót.

- Kate, el sem tudod képzelni, hogy ezzel egy szóval micsoda örömöt szereztél nekem.

- Nagyon örülök, hogy most már ezt is tisztáztátok, de bejönnétek végre az ajtóból, teljesen kihűl a lakás. – kiabált ki a konyhából Martha

- Persze anya! - jött a válasz – Isteni illata van, mit készítettél?

- Palacsintát! Gyertek és együnk együtt!!

- Készülj fel, ez nem olyan lesz mint az enyém – súgta Castle szerelme fülébe

Always - 1. fejezet

1 évvel korábban

Castle! Fejezd már be, így nem tudok koncentrálni. - kelt ki magából a nyomozó, már egészen az agyára ment, ahogy a férfi az asztalán dobolt - Miért nem segítesz inkább? Tudod a papírmunka nem lesz kész magától

- És mégis miért kellene nekem segíteni? A munkaköri leírásomban nem szerepel a papírmunka. - hajolt közelebb a nőhöz az író

- Nem tényleg nincs. De az én munkaköri leírásomban sem szerepel a te esténkénti szórakoztatásod... - mosolygott kacéran a nő, miközben kigombolta a blúza két legfelső gombját.

Castle nem hogy megszólalni, de levegőt venni sem tudott. Kate, kihasználva a férfi reakcióját egy aktát hajított a férfi elé, aki meglepetésében összerezzent.

- Szóval, ha még ma haza szeretnél érni, akkor segíts egy kicsit! - bökött a Castle előtt heverő aktára a nő. 

- Oké - préselte ki magából az apró kis szócskát az író, miközben az ingét igazgatta. Kedvetlenül bár, de az akta után nyúlt, hogy életében először segítsen társának a papírmunkában is.

- Vééégre! - szólalt meg Castle, mikor befejezték a hosszadalmas és rendkívül unalmas munkát. - Segítettem, de akkor most már megérdemlek némi jutalmat igaz? - állt fel, miközben felsegítette Kate kabátját.
- Csak ne olyan hevesen! - tiltakozott Kate - Nem mondtam, hogy ma kapsz kárpótlást... Azt mondtam, talán kárpótollak. De egy szóval sem...
- Kate! - vágott a szavába- Ez így nem fair! - megint olyan volt, mint egy kisfiú a cukorkaboltban, aki nem kapta nem a kívánt édességet.
- Na gyere már te nagy medve, van neked otthon egy csupor mézem! - nevetett a nő, miközben a férfi kezét megragadva a lift felé húzta. De a férfi nem mozdult. - Most mi lesz? Hivatalos kérvényt kell benyújtanom, hogy szíveskedj megmozdulni? - fonta karba a karját maga előtt. De Castle még mindig nem mozdult. Mint egy makacs kisgyerek... - gondolta Kate. Átölelte a férfi nyakát és halkan, hogy csak a férfi halhassa a fülébe búgta - Azt hittem, szeretnél egy finom vacsorát... Talán én is főzhetek és talán, nem kell hogy legyen ruha rajtam! - azzal elengedte a férfit és a lift felé indult.
Castle pár másodpercig állt, letaglózva a nő szavaitól, de aztán széles mosollyal az arcán követte szerelmét a felvonóba.

- Ugye mondtam, hogy megkapod a jutalmad, ha segítesz! - könyökölt fel Kate az ágyban.
- Ha tudtam volna, hogy így jutalmazol, már sokkal hamarabb elkezdtem volna segíteni a papírmunkában! - mosolyodott el a férfi és megcsókolta szerelmét. - De mondd csak, te tényleg nem vagy éhes? Mert én majd éhen halok. Ebéd óta semmit nem ettünk... - ült fel az ágyban.
- Nekem is majd kilyukad a gyomrom! - ült fel a nő is.
- És mondd csak, van kedved főzni? Már csak hogy ne csak puszta fecsegés legyen, amit a fülembe súgtál!
- Azt hiszem, az most nem lenne jó ötlet -. kezdte Kate - Mivel abban az esetben, ha én főznék - a korábban általam említett "öltözékben"; szóval nem hiszem, hogy az a vacsora valaha is elkészülne. - kapta magára a férfi ingét. Látta Castle szomorú gyermeki arcát ezért gyorsan hozzátette - De azért főzhetek neked...

- Tudod mit? Az ingem még szexibb .. Mintha nem lenne rajtad semmi - ölelte át Caslte a szeretett nőt, miközben az a hűtő tartalmát tanulmányozta - Szóval mi lesz a vacsora?
- Meglepetés! - fordult meg a nő
- Remélem a desszertről nem  feledkezel meg? - vigyorgott karéran Castle, miközben keze a nő derekára vándorolt.
- Azt hiszem ott is képes leszek meglepetést okozni. Nem lesz okod panaszra... - mosolygott kacéran.

Always - Előszó

"Egyszer valaki azt mondta nekem: úgy élj, hogy sose kelljen arra gondolnod; mit lett volna ha. Akkoriban, gyerek fejjel ezt teljes őrültségnek tartottam, hiszen ki tud úgy létezni, hogy soha semmit nem bán meg és visszatekintve semmit sem csinálna másképp. Aztán rájöttem, hogy a nagy dolgokban kell arra törekedni, hogy később ne bánjuk meg, azokban a döntésekben, melyek rajtunk múlnak, amelyek felett van hatalmunk. Az elmúlt napokban számtalanszor elképzeltem, hogy milyen jó lett volna, ha másképp döntök, ha másképp cselekszem. Már soha nem fogom megtudni, mi lett volna, ha vállalni merem az érzéseimet, mert múltat nem tudom megváltoztatni... Sajnos! Pedig milyen egyszerű is volna. Minden rossz vagy megbánt cselekedetünket semmissé tehetnénk. Erre nem lesz lehetőségem, de ígéretet tettem, hogy nem szúrom el még egyszer ennyire. Nem leszek többé gyáva, vállalni fogom az érzéseimet. És ezt a fogadalmat, nem akárkinek tettem; neki, aki - most már tudom - mindennél többet jelent nekem.

Mindig mikor az őrsről hívnak, fel akarom hívni, mint korábban bármikor. Csak megnyomni a gyors hívót és egy cím bediktálása után várni. Várni, hogy a helyszínre érjen. De ekkor eszembe jut, hogy nem tehetem és ezt csakis saját magamnak köszönhetem. Ha nem lettem volna olyan gyáva. Ha el mertem volna mondani... 

Soha nem gondoltam, hogy egyszer - ha csak magamnak is - beismerem, hogy beleszerettem. Hogy minden gondolatom körülötte forog majd, hogy hihetetlenül hiányozni fog és hogy soha nem fog eltűnni az űr, amit maga után hagyott. Ezzel már együtt kell élnem minden egyes nap, minden percében. Sokszor a munkám sem segít, mert ott is minden rá emlékeztet. A szék az asztalom mellet. A fehér tábla, melynek egyik oldalán még mindig felfedezhető a kézírása. Nem voltam képes letörölni. Mikor hazaérek még rosszabb, de lassan már hozzászokom... a gondolathoz, hogy soha többé nem látom viszont. Hogy nem ölel át, hogy nem bosszant a kétértelmű megjegyzéseivel, hogy nem borítja rám a kávét, amit nekem hozott. Minden éjjel vele álmodom. Minden átkozott vagy áldott - már magam sem tudom -éjjel. Befészkelte magát a fejembe és egyszerűen képtelen vagyok elfelejteni. Minden alkalommal ugyan az, és a legfurcsább, hogy mosolyogva ébredek és azt kívánom bár ne szólalt volna meg az átkozott telefon és tovább álmodhatnék, RÓLA. Minden egyes másodperc hiányzik. Ő maga hiányzik, és örökre hiányozni fog. "

Kate összehajtotta a kezében tartott papírt és az összesereglett emberekre nézett. A beszéd végére már könnyek mardosták a szemét. Nem így tervezte, nem akart sírni. Nem akart sírni, gyengének mutatkozni,  de ugyanakkor tudta, hogy egy valóságos szituációban is nyilván könnyek szöknének a szemébe. Kate tudta az igazságot, hogy az egész temetés csupán egy színjáték, hogy kézre kerítsenek egy pszichopata gyilkost. De azzal is tisztában volt, hogy minden egyes szava egy-egy tőr Alexis és Martha szívébe. De nem tehetett mást. Parancsba kapta, hogy tartsa titokban. És bármennyire is szerette a két nőt, tudta hogy a társa élete múlhat ezen a színjátékon.