Always - Előszó

"Egyszer valaki azt mondta nekem: úgy élj, hogy sose kelljen arra gondolnod; mit lett volna ha. Akkoriban, gyerek fejjel ezt teljes őrültségnek tartottam, hiszen ki tud úgy létezni, hogy soha semmit nem bán meg és visszatekintve semmit sem csinálna másképp. Aztán rájöttem, hogy a nagy dolgokban kell arra törekedni, hogy később ne bánjuk meg, azokban a döntésekben, melyek rajtunk múlnak, amelyek felett van hatalmunk. Az elmúlt napokban számtalanszor elképzeltem, hogy milyen jó lett volna, ha másképp döntök, ha másképp cselekszem. Már soha nem fogom megtudni, mi lett volna, ha vállalni merem az érzéseimet, mert múltat nem tudom megváltoztatni... Sajnos! Pedig milyen egyszerű is volna. Minden rossz vagy megbánt cselekedetünket semmissé tehetnénk. Erre nem lesz lehetőségem, de ígéretet tettem, hogy nem szúrom el még egyszer ennyire. Nem leszek többé gyáva, vállalni fogom az érzéseimet. És ezt a fogadalmat, nem akárkinek tettem; neki, aki - most már tudom - mindennél többet jelent nekem.

Mindig mikor az őrsről hívnak, fel akarom hívni, mint korábban bármikor. Csak megnyomni a gyors hívót és egy cím bediktálása után várni. Várni, hogy a helyszínre érjen. De ekkor eszembe jut, hogy nem tehetem és ezt csakis saját magamnak köszönhetem. Ha nem lettem volna olyan gyáva. Ha el mertem volna mondani... 

Soha nem gondoltam, hogy egyszer - ha csak magamnak is - beismerem, hogy beleszerettem. Hogy minden gondolatom körülötte forog majd, hogy hihetetlenül hiányozni fog és hogy soha nem fog eltűnni az űr, amit maga után hagyott. Ezzel már együtt kell élnem minden egyes nap, minden percében. Sokszor a munkám sem segít, mert ott is minden rá emlékeztet. A szék az asztalom mellet. A fehér tábla, melynek egyik oldalán még mindig felfedezhető a kézírása. Nem voltam képes letörölni. Mikor hazaérek még rosszabb, de lassan már hozzászokom... a gondolathoz, hogy soha többé nem látom viszont. Hogy nem ölel át, hogy nem bosszant a kétértelmű megjegyzéseivel, hogy nem borítja rám a kávét, amit nekem hozott. Minden éjjel vele álmodom. Minden átkozott vagy áldott - már magam sem tudom -éjjel. Befészkelte magát a fejembe és egyszerűen képtelen vagyok elfelejteni. Minden alkalommal ugyan az, és a legfurcsább, hogy mosolyogva ébredek és azt kívánom bár ne szólalt volna meg az átkozott telefon és tovább álmodhatnék, RÓLA. Minden egyes másodperc hiányzik. Ő maga hiányzik, és örökre hiányozni fog. "

Kate összehajtotta a kezében tartott papírt és az összesereglett emberekre nézett. A beszéd végére már könnyek mardosták a szemét. Nem így tervezte, nem akart sírni. Nem akart sírni, gyengének mutatkozni,  de ugyanakkor tudta, hogy egy valóságos szituációban is nyilván könnyek szöknének a szemébe. Kate tudta az igazságot, hogy az egész temetés csupán egy színjáték, hogy kézre kerítsenek egy pszichopata gyilkost. De azzal is tisztában volt, hogy minden egyes szava egy-egy tőr Alexis és Martha szívébe. De nem tehetett mást. Parancsba kapta, hogy tartsa titokban. És bármennyire is szerette a két nőt, tudta hogy a társa élete múlhat ezen a színjátékon.